Néhány Barátomat megkérdeztem, hogy mit gondolnak erről a kérdésről ...
KI VAGYOK ÉN?
Íme Míra nővér válasza (Domonkos rendi nővér, különleges módon ismerkedtünk meg, és a barátságunk sem mindennapi...):
Gyerekkoromban azt hittem, hogy mire felnőtt leszek, tudni fogom a választ erre a kérdésre, csak legyek türelemmel, de kamaszkoromra rádöbbentem, hogy a felnőttek sem tudják, hogy kik ők és mi célból, okból vannak ezen a világon. Emiatt is mentem később filozófia szakra, ez az a tudomány, ami az ilyen alapkérdésekkel foglalkozik (ez érdekelt a legjobban), kissé naivan vártam a kész választ, de csak a kérdések bonyolódtak, semmilyen tisztán filozófiai válaszkísérlet nem tudott meggyőzni, megnyugtatni.
Talán mindebből már kiderült, hogy nem kaptam vallásos nevelést, Istent emberi szükségmegoldásnak gondoltam, tehát a transzcendens világgal nem volt tudatos kapcsolatom. Pedig valójában csak onnan kaphattam volna egész létemre vonatkozóan megnyugtató választ.
Ahogy végül mégis kaptam az utolsó pillanatban, mikor már az öngyilkosságot fontolgattam nem találván értelmét a földi életnek; a csak időben létező, ezért véges, elmúló ún. értékek nem tudták megalapozni az életem.
Megtérésem óta tudom a választ erre a kérdésre, akármilyen egyszerűnek tűnik is: Isten szeretett gyermeke vagyok, valamiképp részese az Ő csodálatos, titokzatos életének. Kapcsolat-lény vagyok, csak ebben a kapcsolatban van értelme a létemnek, a viszontszeretet kontextusában. Máshogy megfogalmazva: akkor vagyok igazán ember, és igazán önmagam, ha szeretek, minél önzetlenebbül sikerül, annál igazibbnak, szabadabbnak, önazonosnak érzem magam.
A Szentírás azt írja, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, férfinak és nőnek. Tehát nem attól vagyunk különleges lények, hogy szerszámot használunk, hogy felegyenesedtünk, hogy gondolkodunk, hogy beszélünk. Attól vagyunk különleges lények, hogy tudjuk egymást szeretni, ez az isteni vonás bennünk. Isten is „kapcsolat-lény”, 3 Személy szereti egymást Benne. Érthetetlen ez az emberi elmének: 1 és 3 egyszerre, de ez az emberi szeretet kettős vágya is: egyszerre vágyom egyesülni azzal, akit szeretek, feloldódni benne, és mégis önmagam maradni, kibontakoztatni képességeimet, ezzel ajándékozni meg a másikat, a világot. Külön Személyek és mégis Egyek.
Még egy gondolat: mikor letelt az első évem a Rendben (szerzetes lettem végül), lelkigyakorlattal készültünk a beöltözésre (a szerzetesi ruha felvételére, egy mélyebb, kifejezettebb elköteleződésre Isten mellett). Ott, azon a lelkigyakorlaton kaptam meg a legmegnyugtatóbb, végleges választ a fenti kérdésre. Még nem voltam szerzetes, de már a régi „pogány” nő sem, aki addig voltam. Két életforma közt egyfajta „senki földjén” találtam magam (egzisztenciális vákuumnak neveztem el – igen félelmetes élmény volt), itt merült föl a legintenzívebben a kérdés: MOST ki vagyok én? Sem a régi, de még nem is az új ember. Kb. 2 napig gyötrődtem e kérdéssel, ostromoltam vele Istent, míg végül a kertben sétálva, teljesen váratlanul bekúszott egy válasz a fejembe, amit nem én gondoltam: „a szeretet vagyok”. Ezt mondhatta Ő is bennem, és akkor ez azt jelenti: Ő bennem, legmélyebb, legbensőbb, társadalmi és egyéb szerepektől lecsupaszított magomban él, valahol egyek vagyunk. De kimondhatta helyettem is bennem, és ez majdnem ugyanaz, csak a hangsúly rajtam van. Mindkét értelemben igaznak éltem meg ezt a mondatot. Ezt az igazi önmagamat próbálom azóta is felszínre juttatni, élni hagyni; néha (töredékesen) sikerül, néha visszacsúszok a szerepek mögé. Szerencsére nem egyedül dolgozom az ügyön, úgyhogy van komoly reményem a teljes szabadságra. Számtalan boldogító módon találkoztam azóta a Jóistennel, más módokon is megfogalmazta már a választ, de a lényege ugyanez: a szeretet vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése